6. Fejezet - Álom vagy valóság?

Felébredtem. Nem tudom altatásból, vagy csak az álmomból. Bár a történtek után akár az is megkérdőjelezhető, hogy felébredtem.
Először felültem az ágyban, és pislogni kezdtem. Még nem tisztult minden homályos minden. Egy piros pulcsi. Egy piros pulcsi? Mi a fenét kereshet a falon felakasztva egy piros pulcsi? Már nem homályos! Már nem egy piros pulcsi! Juj! Az... az egy.. úristen! Úristen, az ott valakinek a vére!
Na jó, mély levegő! ÉS még egy. És még egy. És igen, most egy óriási sikítás. És most megijedtem. És jaj, még egyszer, utoljára. Oké, akkor a mostanii elhatározásom a következő: Kimegyek megnézni, hogy van -e valahol valaki, mert nyomasztóan nagy a csönd. Arrébb raktam a takarót, és a törött lábamról megfeledkezve felálltam. Akartam.
- Basszus! Ezt még hányszor játszom el?! - érdeklődtem igazából magam felé, miközben a földön landoltam.
Nem igaz, hogy sosem bírom ezt megjegyezni! Akkor valahogy feltápászkodtam, és ugrándozva (most, miért, ha máshogy nem megy...)eljutottam az ajtóig, ahol megálltam pihenni. A szoba bejáratából pont rálátok a recepcióra ahol láttam a nőt! És úristen! Véres volt a háta, a fejét pedig az asztalra döntötte..vagy odaesett. Igazából talán a túl sok sorozat, de baromira betojtam, így arra a döntésre jutottam, hogy visszafekszem az ágyba, és tettetem a hullát, akkor nem visznek el. Hogy kik? Sorozatgyilkosok! Úristen félek! Na spuri az ágyba. És ezzel a lendülettel léptem egy nagyot, szinte futó lépést. Helyesbítek. Léptem volna, csak, hogy a következő pillanatban újra a földön találtam magam. Teljesen kiborultam, így meggondolatlanul, teljesen dühből hozzávágtam magam a földhöz, főképp a fejemet, és innen tovább nincs. Nincs több emlékem...

Már éreztem, hogy mindjárt kinyitom a szemem, de azért gyorsan átgondoltam a dolgokat. Én eszméletlen voltam. Márk megjött, felsegített az ágyra, most kinyitom a szemem, és ő vár rám. Komolyan, én ezt gondoltam, de a naivságomról már más is hallott. Mert se nem az ágyban, se nem Márk karjai közt ébredtem. Egy műtőben ültem, a kezeim hátra kötözve. Két ember beszélgetett a helyiség másik végében, és talán nem vették észre, hogy felébredtem, ami most már tudom, segített az életben maradásomban. Ilyesmiket hallottam; " 5-kor indul a hajó, és nincsenek elegen, te meg egy törött lábút szedsz össze?", vagy például; "Nyugi már még biztos sok lány van ebben az elcseszett kórházban". Berezeltem. Nagyon féltem, és most isten igazából. Majd az egyik a férfi, aki 30 év körül lehetett, előrántott... igen egy pisztolyt. A másik egy nő volt, kb. ugyanolyan korú, aki átnyújtotta a töltényeket. A következő mondatot tisztán hallottam, tágra nyitott füllel és szemmel; " Csak akkor használd ha muszáj!". Majd bamm!
Ismét ébren. Már 3 alak vesz körül. Jaj, de jó, akkor hárman vannak. A harmadik vághatott fejbe. Mindannyian engem néztek. Csak bámultak. ÉS igen, mint a helyiségben lévő legnagyobb idióta azt gondoltam óriás méretű pattanásom van, és azért bámultak.
- Mond miért hallgatózol? Ki vagy te? Öltözz csak fel normálisan, így nem vagy piac képes! - ordibált velem egy vén ember (a bizonyos harmadik), és minden mondat végén adott egy pofont. Sírtam volna, mert félek. Sírtam volna, mert fájt. De ha ebben a helyzetben elkezdek sírni, az a legrosszabb döntés, így óriási kussban maradtam. Azt pontosan nem hallottam miről, de a nő elkezdett vitázni az öreggel. Most vettem észre, hogy a gipszem keresztbe átrepedt. Amint körül néztem láttam hogy tele van minden itallal és fegyverrel, bár ezt eddig is láthattam volna, de nem érdekelt.
- Gyere ide, te ribanc - ordibált velem a pasas. De én mégsem mozdultam. Talán azért mert nem tudtam, lesokkoltam.
A pasas felém lépkedett, én pedig nagyon féltem. Amint odaért elém, reszkettem.
- Ribanc! Ha szólok,akkor nem nyafogsz, teljesítesz! Örülj, hogy nem több az elvárás. Köszi, vettem a célzást. Felrángatott, és kénytelen voltam ráállni a lábamra. A töröttre. Éppen ráncigált a pasas, amikor intett neki, a nő, és engem nemes egyszerűséggel hátralökött, és indult a nőhöz. Én az üvegpoharak között landoltam, amik összetörtek, és velük együtt én is. A szilánkok mindenütt, a kezem s az arcom vérzik, én pedig reszketek...

5. Fejezet. - Haha, érdekes egy nap

Hát de jó film is volt. Mennyire izgultunk. Haha, és milyen jól elaludtunk. De  komolyan nem sejtettük, hogy ma reggel mi vár ránk, vagy csak a mai nappal mi vár ránk.
Amikor reggel (11 kor) felébredtünk, még mindig fáradtak voltunk. A túl sok stressz. Bár anyu szerint attól hogy egyszer alszunk 10 órát, attól még nem múlik, el hogy az év több mint 300 napján 6 ot sem. Nem hinném, hogy van benne valami, végül is mit tudhat a mi alvásrendszerünkről. Nem tudom van e ilyen szó, de jól hangzik. Na de térjünk vissza a valóságba. Gyorsan lesiettem a lépcsőn, azzal a céllal, hogy viszek fel müzlit, de... Hát közel sem vittem fel müzlit. A konyhában ugyanis Kriszt láttam meg.
- Te meg mi a fenét keresel itt? - szaladt fel a szemöldököm.
- Nyugi. Egy, miért szóltál bele és utána tetted le? és mi az, hogy; "-Te egy rohadt..." . Mi? mit akartál mondani? És legfőképpen az egyik barátodat miért köszöntöd ilyen módon?
- Mert te egy undorító... - és nem hagyta, hogy befejezzem (ajj már, soha semmit nem fejezhetek be?), mert abban a pillanatban felállt, és befogta a számat.
- Nézd fogalmam sincs mi bajod velem
- Istenem! Ne játszd már az idiótát! Pontosan tudod, hogy mekkora egy dög vagy.
- Sziszi, nyugi már, eszek egy almát, ugye nem döfsz leérte? - nevetett, csak nevetett, és indult az alma irányába, és én rögvest megragadtam a pillanatot, előrántottam a mobilom, és ennyit pötyögtem Ritának. "Krisz itt, ablak!". Na jó. Most vagy megértette hogy itt van a barátja aki megcsalta, és kimászik az ablakon ahogy javasoltam, vagy félre érti és kinéz az ablakon, nem látja Kriszt, és felhív. Reménykedjünk, hogy a "gyors észjárásának köszönhetően az előbbit választja. Igen ennyi gondolkodásra sem volt időm mert Krisz már előttem állt, és fürkészett, ahogyan gondolkodtam.
- Miért jöttél?
- Mert itt a barátnőm.
- Még a barátnőd?  -  néztem rá lesajnálóan.
Igen, és Krisz arca itt torzult el.
- Azt hiszed csak te vagy? És, hogy nem tudja meg? Mond milyen ember vagy te?
- Nyugodj már le!
- Én nyugodjak le?! Nem én csalom össze-vissza az embereket! És mióta? Mióta bolondítod őt? - egyre hangosabban csak ordibáltam. és ordibáltam.
- És azt hiszed olyan jó volt nekem? Mindig csak arról volt szó amit ő akart, nem bírtam.
- A megoldás ez sosem lehet!
- Jó, de most már elcsesztem, úgy hogy inkább hagyjuk! - mondta, és igen csak témát lezáró hangnemben. Bár én nem akartam lezárni, de a következő esemény már biztosan döntött, hogy a beszélgetésnek vége.
Hirtelen hallottam, hogy valami fém óriási erővel csattan valahova. Jó isten! A létra! Rita megpróbált kimászni (persze, hogy ezt javasoltam, mert mázli, pont ott hagytuk.), és még ezt is elbénázta. De a csattanást követően rögvest hallottam a szeretett barátnőm sikolyát. Ajjaj! Krisz kezéből kiesett az alma (amibe már beleharapott, komolyan most akar szemetelni?) én pedig rohantam a kertbe. Oké, azért a vegyük figyelembe, hogy én sem vagyok túl szerencsés, tehát miután rohantam hátra, hogy megnézzem mi van Ritával, simán felbuktam egy gereblyében. Gratulálok magamnak, gyorsan felpattantam, és nemes egyszerűséggel mentem volna tovább, de összerogyott a lábam. Ááá! Krisz ideért, és felsegített a padra. Ránéztem, és megpróbáltam a tekintetemmel sugallni, hogy nézze már meg Ritát. Oké, akkor így állunk.
Nem tudok, hogy sokk, vagy valami, de most már hallottam Rita hangját, mert sikoltozott. Remélem nem esett rá a létra!

Rendben, ez a nap sem úgy sikerült ahogy akartam. délután 4 van, és itt ülök a sebészeten (lassan már be is költözhetnénk) begipszelt lábbal (igen én sem leszek már nyomibb), közben arra várva, hogy Ritának nem lesz-e belsősérülése. Fél óra múlva, már találkoztam egy ismerős arccal (ami annyit tesz, hogy megláttam Rita anyukáját), aki leült mellém, és elmondta, hogy semmi komoly, de megzúzódtak a bordái. Hát ez nem a legjobb, de sokkal rosszabb is lehetett volna. Most még csak bent sem kell maradnia, hurrá! Annyira örültem, hogy nincs nagy baja, hogy megpróbáltam felállni, és örömömben ugrálni. Hát ez törött lábbal szép elképzelés, a gond vele, hogy nem a váróban, hanem, egy szobában találtam magam. Remek, most én leszek a páciens. Baromira nem tudtam mi van...
- Maga, nővérke, mi van velem?
- Ó, kisasszony, maga törött lábbal ugrándozott (eközben láttam az arcán, hogy totál hülyének néz), és sikeresen elesett, tudja, maga nem túl szerencsés ember.
- Ó, köszönöm, tudom - vigyorogva intettem neki. majd visszafeküdtem az ágyba, mert eddig ültem.
- Áú! - mondtam magamban, de komolyan ennél már nem lehetek szerencsétlenebb. De hamarosan Rita lépett be az ajtón.
- Na látom, ha nekem sérülésem van, te is akarsz azonnal.
- Hé de én csak... - kezdtem, de Rita arrébb állt az ajtóból, és megláttam Márkot. De jó, hogy itt van! Rita kihátrált a szobából, és őt Márk váltotta, aki felhúzott szemöldökkel sétált felém, majd leült az ágy szélére.
- 2 napig nem vagyok itt, és így kell felkeltened magadra a figyelmed?
- De én nem direkt csináltam! - hadakoztam, és durcás fejet vágva karba tettem a kezem.
- Nyugi már, csak vicc, volt, nagyon fáj?
- Elmúlik. Én szerettem volna megnézni, hogy mi van Ritával, és felbuktam a gereblyében, majd amennyi eszem van törött lábal kezdtem ugrálni. - avattam be szegény fiúmat a történtekbe.Csend, volt, és csak nézett. És tudta, hogy, ha most elkezd hegyi beszédet tartani arról, hogy milyen peches vagyok azzal egy kicsit sem segít. Inkább megölel. Szorosan magához húz, hogy érezzem, hogy ő itt van, hogy ő szeret. De mégis csak eszembe jutott Krisz is.
- És Krisz? Hol van? Te tudod...? -  kérdezősködtem, szinte már erőltetettnek tűnő téma váltással.
- Tudom. És megbeszélték. Újra együtt. - mondta Márk miközben láttam rajta, hogy egy kicsit sem szeretné most kivesézni ezt a témát. Remélem most akkor jó Ritának, és, hogy Krisz észhez tér. Ajj, ez nekem sok mér egyszerre. Az agyam túlságosan megtelt, és a gondolkodás számomra lehetetlenné vált.
- Meddig leszek itt?
- Mivel az ugrándozásban nagyszerűen elestél megint, így benntartanak, hogy megnézzék, melyik csontodat törted el még, vagy, hogy agyrázkódásod vagy hasonló nincs- e. - fejezte be.
Ránéztem, és lehunytam a szemem. Az utolsónak őt láttam, elalvás előtt. Az már más kérdés, hogy milyen látványra ébredtem...

4. Fejezet - Érdekfeszítő információk

Igen, eltelt pár nap, és óriási szerencsénkre már futottunk már bele abba a baromba. Igazából nem tudom mi történt vele, de  miután Gréta szólt az apjának, elég valószínűtlen, hogy most Hawaii felé hajózik. Rita egészen jól viselte gipszet, csak azért nem volt úgy oda, hogy jobbik keze, tehát amivel ír, az tört el, és megnehezíti a mindennapjait. Lassan kezdi megszokni bal kézzel a világot, de persze azért nem lehet teljesen átszokni egyikről a másikra csak úgy. Azért mindenki felszabadultabb, és nagyon örül annak, hogy kedd van, és suli viszont nincs. Igen, de pénz is kéne, mert a szülők nem annyira szeretnek kifizetni helyettünk mindent, én igazán nem tudom miért. Tehát jövőhéten indulunk bulizni! Akarom mondani, dolgozni. Igen, de ha együtt csináljuk akkor minden buli. Tény és való, hogy összeszokott társaságként élünk, és komolyan mindent együtt csinálunk, már együtt élünk (jó, azért nem komolyan, de majdnem). Ma az a program, hogy elmegyünk vásárolni, természetesen Ritával, mert ez egy csajos program, a fiúk halálra unnák magukat, esetleg otthagynának minket :D. Ezért elmentem Ritához délben, és indulhattunk is vásárolni. Igen, ez egy olyan dolog, ami mindre gyógyszer. Ha fáj a szíved irány vásárolni. Ha rossz jegyet kaptál, irány vásárolni. Ha jó jegyet kaptál akkor irány vásárolni (ünneplés módján). És sorolhatnám még tovább, de minek, ha úgy is átlehet érezni a gondolataimat. A pláza elé érve egymásra mosolyogtunk, felnevettünk és igen. Készen álltunk eltölteni az egész napot ezen a helyen, ezzel megcsonkítva a fesztiválokra szánt pénzösszeget. Ahogy beléptünk elindultunk két különféle irányba.
- Ajj, menjünk először a Claire's-be! - nyafogott Rita, de mivel ő volt a sebesült, így engedtem.
- Oké, de utána, irány az új cipő bolt!
- Rendi-bendi, csak induljunk. -nevetett Rita, mire én irányt váltottam, és egymásba karolva, vihogva elindultunk az ékszerboltba.
Az üzlet kissé zsúfolt volt, bár ezen nem lepődtünk meg, hiszen ez egy népszerű üzlet, mindig nagy a tömeg. Ami rosszabb viszont, hogy Rita a múlt héten kinézett magán egy Eiffel-tornyos fülbevalót, és egy lány az utolsó darabot vitte a pénztárhoz. Ritának több se kellett.
- Na ne! - sikította, és a lány után szaladt. Na igen csak, hogy kicsit, na jó. Nem kicsit, viszont nagyon akarta Rita azt a fülbevalót, és ennek következtében ráugrott a mit sem sejtő lányra, és következő pillanatban már a földön birkóztak az ékszerért, kapcsoltam, így gyorsan megpróbáltam Ritát leszedni a lányról, de próbálkozásomból az lett, hogy orron vágott a gipszel. Aú! Ez komolyan nagyon fájt. Gyönyörű helyzet. Két tinilány birkózik egy nyamvadt (igen, azt gondolom, nem érte meg) fülbevaló miatt, közben egy betört orrú (valószínű betört) ül mellettük. Igen, az eladónak nem maradt sok választása, hívta a biztonságiakat. A két nagy darab férfi szó szerint kirángatta Ritát, és a másik lányt, de nekem nem kellett kétszer mondani, rögtön felálltam, és kimentem a saját lábamon. Jobb a békesség. Ja igen, és az ékszer bent maradt. A lány lesajnálóan ránk pillantott, majd felszegett állal elindult egy másik irányba. Rita síni kezdett, én pedig elkezdtem nyugtatni.
- Nyugi, nem fájt annyira, biztos nem törted el az orrom. - mondtam biztatóan.
- Na jó, de a nyaklánc bent maradt! - szipogott, és még mindig bőgött. Hát ezt megkaptam. Mivel Rita kezelhetetlenné vált (egy nyamvadt nyaklánc miatt), így tudtam, hogy csak egy ember tud rá hatni, így pötyögtem egy gyors sms-t Krisznek. Reméltem legalább ő tud hatni az én kedves barátnőmre, de mekkorát tévedtem, ugyanis mikor megcsörrent Rita telója, ilyen beszélgetés zajlott le.
- Szia bébi, Krisz vagyok, hallom volt egy kis incidens. -  kezdte bátorítóan
- Hagyjál! Nincs meg! Nem kaptam meg! Senkié nem lett a fülbevaló!- ordibált Rita
- Jó, azt hiszem az lesz a legjobb, ha megnyugszol!
- Hagyjál, hagyjál! Te nem értheted! - panaszkodott Rita, és lecsapta a telefont. Oké, megpróbálom elképzelni Krisz arcát. Na jó inkább nem :D Rita annyira dühös volt, hogy beleverte a kezét a fém korlátba, és annyi. Olyan szinten zokogott... hogy már az egész plázát bezengte. Mondjuk ezt most megértem (mert az előbbit nem az csak egy nyaklánc!), hiszen a frissen gipszelt kezét sikerült bevágnia. Felé nyújtottam egy zsepit, és végre elfogadta a segítségemet, ha ez a legkisebb is volt.
- Megeszünk egy fagyit? - szipogott tovább.
- Persze. - mosolyogtam rá, és halványan ő is elmosolyodott, majd újra egymásba karolva elindultunk a fagyizóhoz. Huh. Ahhoz képest, hogy mennyire ki volt először, egész hamar megbékélt a helyzettel, mint ha mi sem történt volna. Illetve hupsz! Krisz. Mivel általában csak ő tudja megnyugtatni Ritát, így gondolom meglepődött, amikor hisztis barátnője lecsapta a telefont. Na akkor dobok egy sms-t. Rövid és tömör, ez az én stílusom;  "Rita nyugiban". Na igen, és ebben az üzenetben kifejthettem volna még, hogy; Rita megnyugodott, kissé hisztérikus volt, de végül engedett, most megyünk fagyizni. De Krisz jó haverom, betűkből is megért. Egy perc múlva csipogott a telóm, ez jött válaszul; "thanx". Akkor ezt megbeszéltük. Oda értünk a fagyishoz. Ránéztünk a kínálatra, majd egymásra.
- 3 gombóc. - mondtuk, egymásnak egyszerre majd felnevettünk. Ha fagyiról van szó, akkor nagy az egyetértés. Nem volt kérdés, a kókusz-mogyoró-citrom összeállítás mellett döntöttünk.... mint mindig. A fagyival kimentünk a pláza hátsó park részébe sétálni, mert fagyival úgy sem engednek be minket az üzletekbe. Sétálás közben láttam Ritán, hogy mondani akar valamit, csak nem tud belekezdeni. Mivel az érzés ismerős, ezért gondoltam, majd én elindítom ezt a témát valahogy.
- Valami baj van? - kérdeztem, ilyen.... kedvesen?
- Nem csak tudod... -  kezdte félénken. Komolyan tőlem fél? És tudom, nem jó tulajdonság, de nem bírom ki ha nem tudok valamiről.
- Rita, nyugi, mond csak. - biztattam.
- Az van, hogy tudod Krisz.... láttam. - és ebben a pillanatban elkezdett zokogni. Úristen! Krisz?! Én ezt nem gondoltam volna róla. Mióta ismerem, 5-6 éve? Na jó ezt biztosan nem ússza meg épen. És ezek után van képe, ilyen nyálas módon beszélni vele!? Több, nem kellett, elővettem a telómat, és tárcsázni kezdtem.
- Te egy rohadt.... - kezdtem, de Rita kivette a telómat a kezemből és kinyomta.
- Ezt most miért?
- Mert nem így akarom, tudatni vele, hogy tudok a dolgairól!
- Nem értelek. - motyogtam, majd leültem mellé. Először mindketten magunkba meredve, úgy tűnt, gondolkoztunk.
- Mióta tudod? - kérdeztem, még mindig bambán, a földet bámulva.
- Vasárnap, és ne hidd azt, hogy nem bánom. Bárcsak jobb ember lenne. Na de azért ez mégis csak nekem rosszabb! - mutatott magára, majd elmosolyogtam, és megöleltem. De pont ez az! Mi legjobb barátnők, tartsunk már össze annyira, hogy ezt a fájdalmat megosztjuk. De arra kellett rádöbbennem, hogy amíg az ő kapcsolata megy tönkre, én hisztizek, és ez most nem volt megfelelő viselkedés. Szorosabban öletem meg, és szerintem, és szerintem értette miért, már csak azért is, mert egy "ez van, így jártam" pillantást vetett rám. Éppen vigasztalásba kezdtem volna. De... nem. Mert most nem arra van szüksége. Míg mások ilyenkor sírós, romantikus filmeket néznek, mi ilyen "szakítás-szindrómáknál" természetesen megnézünk egy jó akciófilmet. Igen, ezek a mi csodálatos hagyományaink. De Rita kezében megszólalt a telefonom. És ki más lehetett volna... persze, hogy Krisz volt. Rita rám nézett, én bólintottam, ő pedig kinyomta. Csak hogy tudja hol a helye.
- Este nálunk.
- Oké, de ahogyan elnézem már mindjárt este.
- Akkor előbb meki, majd irány haza. - mosolyogtam miközben felálltam a padról, és felrántottam magam mellé Ritát. Majd indultunk.

A mekiben eltöltöttünk egy kis időt (2 és fél órát), majd indultunk haza. Na igen. És ami kár az kár. Mivel nyáron lesz jogsim, most marad a keserves buszozás :(

Otthon amint beléptem odaszóltam anyunak, hogy Rita itt alszik, ő pedig gyorsan megértett minket.
- Pop Corn a helyén.
- Köszi - kiáltottam vissza, miközben már indultunk fel a lépcsőn.
A szobám nem olyan nagy, de van egy nagy francia ágyam íróasztal szekrény, szekrény, gardrób, most mondjuk nem tűnik olyan kicsinek, de inkább hagyjuk.
- Mit nézzünk?
- Úúú, van egy jó ötletem. Tudod, még a múltkor kikölcsönöztünk pár jó filmet, azt nézzük át.- kezdte, és már ment is a polchoz ahol a dvd-k vannak, és mit ne mondják, gyorsan megtalálta a neki tetsző filmet. - Deja Vu!! - sipítozott. Oké, szerintem az egy Denzel Washington - os film, és megjegyezném, hogy Rita oda van a színészért. Oké, akkor megvan a film.
Egy kis idő múlva, pop corn-nal, kólával, és párnákkal (?) álltunk készen a filmre. Minek a párna, na arról még csak halvány fogalmam sincs, de ez szokás, hát akkor ne hanyagoljuk.
És a film... Egy nagyszerű film, de az az időben ugrálósdi totálisan kikészített, jaj! Nem baj Rita izgult Denzel-ért, én pedig a lányért, és ez azt hiszem így van rendjén. És most még jól éreztük magunkat, még ma.

# Sziasztok, ha tetszett vagy van észrevétel, kérlek komizzatok! Köszi, hogy elolvastad! #Nórii