5. Fejezet. - Haha, érdekes egy nap

Hát de jó film is volt. Mennyire izgultunk. Haha, és milyen jól elaludtunk. De  komolyan nem sejtettük, hogy ma reggel mi vár ránk, vagy csak a mai nappal mi vár ránk.
Amikor reggel (11 kor) felébredtünk, még mindig fáradtak voltunk. A túl sok stressz. Bár anyu szerint attól hogy egyszer alszunk 10 órát, attól még nem múlik, el hogy az év több mint 300 napján 6 ot sem. Nem hinném, hogy van benne valami, végül is mit tudhat a mi alvásrendszerünkről. Nem tudom van e ilyen szó, de jól hangzik. Na de térjünk vissza a valóságba. Gyorsan lesiettem a lépcsőn, azzal a céllal, hogy viszek fel müzlit, de... Hát közel sem vittem fel müzlit. A konyhában ugyanis Kriszt láttam meg.
- Te meg mi a fenét keresel itt? - szaladt fel a szemöldököm.
- Nyugi. Egy, miért szóltál bele és utána tetted le? és mi az, hogy; "-Te egy rohadt..." . Mi? mit akartál mondani? És legfőképpen az egyik barátodat miért köszöntöd ilyen módon?
- Mert te egy undorító... - és nem hagyta, hogy befejezzem (ajj már, soha semmit nem fejezhetek be?), mert abban a pillanatban felállt, és befogta a számat.
- Nézd fogalmam sincs mi bajod velem
- Istenem! Ne játszd már az idiótát! Pontosan tudod, hogy mekkora egy dög vagy.
- Sziszi, nyugi már, eszek egy almát, ugye nem döfsz leérte? - nevetett, csak nevetett, és indult az alma irányába, és én rögvest megragadtam a pillanatot, előrántottam a mobilom, és ennyit pötyögtem Ritának. "Krisz itt, ablak!". Na jó. Most vagy megértette hogy itt van a barátja aki megcsalta, és kimászik az ablakon ahogy javasoltam, vagy félre érti és kinéz az ablakon, nem látja Kriszt, és felhív. Reménykedjünk, hogy a "gyors észjárásának köszönhetően az előbbit választja. Igen ennyi gondolkodásra sem volt időm mert Krisz már előttem állt, és fürkészett, ahogyan gondolkodtam.
- Miért jöttél?
- Mert itt a barátnőm.
- Még a barátnőd?  -  néztem rá lesajnálóan.
Igen, és Krisz arca itt torzult el.
- Azt hiszed csak te vagy? És, hogy nem tudja meg? Mond milyen ember vagy te?
- Nyugodj már le!
- Én nyugodjak le?! Nem én csalom össze-vissza az embereket! És mióta? Mióta bolondítod őt? - egyre hangosabban csak ordibáltam. és ordibáltam.
- És azt hiszed olyan jó volt nekem? Mindig csak arról volt szó amit ő akart, nem bírtam.
- A megoldás ez sosem lehet!
- Jó, de most már elcsesztem, úgy hogy inkább hagyjuk! - mondta, és igen csak témát lezáró hangnemben. Bár én nem akartam lezárni, de a következő esemény már biztosan döntött, hogy a beszélgetésnek vége.
Hirtelen hallottam, hogy valami fém óriási erővel csattan valahova. Jó isten! A létra! Rita megpróbált kimászni (persze, hogy ezt javasoltam, mert mázli, pont ott hagytuk.), és még ezt is elbénázta. De a csattanást követően rögvest hallottam a szeretett barátnőm sikolyát. Ajjaj! Krisz kezéből kiesett az alma (amibe már beleharapott, komolyan most akar szemetelni?) én pedig rohantam a kertbe. Oké, azért a vegyük figyelembe, hogy én sem vagyok túl szerencsés, tehát miután rohantam hátra, hogy megnézzem mi van Ritával, simán felbuktam egy gereblyében. Gratulálok magamnak, gyorsan felpattantam, és nemes egyszerűséggel mentem volna tovább, de összerogyott a lábam. Ááá! Krisz ideért, és felsegített a padra. Ránéztem, és megpróbáltam a tekintetemmel sugallni, hogy nézze már meg Ritát. Oké, akkor így állunk.
Nem tudok, hogy sokk, vagy valami, de most már hallottam Rita hangját, mert sikoltozott. Remélem nem esett rá a létra!

Rendben, ez a nap sem úgy sikerült ahogy akartam. délután 4 van, és itt ülök a sebészeten (lassan már be is költözhetnénk) begipszelt lábbal (igen én sem leszek már nyomibb), közben arra várva, hogy Ritának nem lesz-e belsősérülése. Fél óra múlva, már találkoztam egy ismerős arccal (ami annyit tesz, hogy megláttam Rita anyukáját), aki leült mellém, és elmondta, hogy semmi komoly, de megzúzódtak a bordái. Hát ez nem a legjobb, de sokkal rosszabb is lehetett volna. Most még csak bent sem kell maradnia, hurrá! Annyira örültem, hogy nincs nagy baja, hogy megpróbáltam felállni, és örömömben ugrálni. Hát ez törött lábbal szép elképzelés, a gond vele, hogy nem a váróban, hanem, egy szobában találtam magam. Remek, most én leszek a páciens. Baromira nem tudtam mi van...
- Maga, nővérke, mi van velem?
- Ó, kisasszony, maga törött lábbal ugrándozott (eközben láttam az arcán, hogy totál hülyének néz), és sikeresen elesett, tudja, maga nem túl szerencsés ember.
- Ó, köszönöm, tudom - vigyorogva intettem neki. majd visszafeküdtem az ágyba, mert eddig ültem.
- Áú! - mondtam magamban, de komolyan ennél már nem lehetek szerencsétlenebb. De hamarosan Rita lépett be az ajtón.
- Na látom, ha nekem sérülésem van, te is akarsz azonnal.
- Hé de én csak... - kezdtem, de Rita arrébb állt az ajtóból, és megláttam Márkot. De jó, hogy itt van! Rita kihátrált a szobából, és őt Márk váltotta, aki felhúzott szemöldökkel sétált felém, majd leült az ágy szélére.
- 2 napig nem vagyok itt, és így kell felkeltened magadra a figyelmed?
- De én nem direkt csináltam! - hadakoztam, és durcás fejet vágva karba tettem a kezem.
- Nyugi már, csak vicc, volt, nagyon fáj?
- Elmúlik. Én szerettem volna megnézni, hogy mi van Ritával, és felbuktam a gereblyében, majd amennyi eszem van törött lábal kezdtem ugrálni. - avattam be szegény fiúmat a történtekbe.Csend, volt, és csak nézett. És tudta, hogy, ha most elkezd hegyi beszédet tartani arról, hogy milyen peches vagyok azzal egy kicsit sem segít. Inkább megölel. Szorosan magához húz, hogy érezzem, hogy ő itt van, hogy ő szeret. De mégis csak eszembe jutott Krisz is.
- És Krisz? Hol van? Te tudod...? -  kérdezősködtem, szinte már erőltetettnek tűnő téma váltással.
- Tudom. És megbeszélték. Újra együtt. - mondta Márk miközben láttam rajta, hogy egy kicsit sem szeretné most kivesézni ezt a témát. Remélem most akkor jó Ritának, és, hogy Krisz észhez tér. Ajj, ez nekem sok mér egyszerre. Az agyam túlságosan megtelt, és a gondolkodás számomra lehetetlenné vált.
- Meddig leszek itt?
- Mivel az ugrándozásban nagyszerűen elestél megint, így benntartanak, hogy megnézzék, melyik csontodat törted el még, vagy, hogy agyrázkódásod vagy hasonló nincs- e. - fejezte be.
Ránéztem, és lehunytam a szemem. Az utolsónak őt láttam, elalvás előtt. Az már más kérdés, hogy milyen látványra ébredtem...