8. Fejezet - Újra Itthon

Hurrá! Végre otthon. Sokkal jobb érzés a saját ágyamban aludni, azóta nincsenek afféle álmaim. Minden vidám és üde. már eltel egy hét, vagy több, nem tudom. Még két hétig tuti van gipszem, így Ritával mi lettünk a 'Gipszesek', akár együttest is alakíthatnánk. De ez inkább csak vicc. Hétfőn kezdődik a nyári munkázás, de apropó. Igaz, én még nem megyek, amíg gipszem van, de akkor is. A gáz az egészben, hogy ezt a szülök szervezték. Remek, így már biztos, hogy az egész nuku buli lesz. De még nem tudjuk mi ez az egész. Ma elvileg elmondják. Anya szerint ez olyan "kedveske, és aranyos". Sok jót immár nem remélek. Ma 3-kor Rita, Krisz, és Márk megérkeztek hozzánk, majd leültünk az asztalhoz. Ez alapjába véve elég gázos, mert ilyet csak a felnőttek csinálnak. Mert a felnőttek furák. Márk leült egy székre, és én, ugye nem meglepő módon a mellette lévő széket választottam. Le akartam ülni. Félre ültem. Aú! Márk iszonyatosan szórakozott rajtam, én pedig reméltem felsegít, ezért egy ilyen "Na!" nézéssel rápillantottam.
- Na akkor kezdeném is. - mondta anyu, már már erőltetett laza stílusban. Ránéztem egy olyan "anyaa! Ne már!" nézéssel, pedig lecsituzott. Argh!
- Szóval gyerekek közt.....- kezdte, de Krisz belevágott a szavába.
- NEM! Én nem fogok jótékonykodni gyerekek közt! -  háborodott fel miközben felállt.
- Krisz nyugodj le! Előbb végig hallgathatnál. - mondta anyu.
- Rendben. - bólintott, és mivel úgy tűnt neki semmi olyasmiről nincs szó, amit az előbb említett, így leült újra.
- Szóval nyári táborokban fogtok vigyázni gyerekekre. Esetleg pedagógusi munkát is betölthettek. Ha rendesen bejártok, akkor pénz is lesz belőle. - fejezte be anyu..
- Jaj, én nagyon szeretem a gyerekeket! - sipítozott Rita
- És én mikor megyek?
- Ha levették a gipszet. - mondta anyu és Márk egyszerre. Egyikük se tudja, hogy nekem mi a jó. Ez hülyeség! Rita persze mehetne?
- Egyikünk sem megy addig, oké? - mondta erős hangon Krisz.
- Oké. De azért megyünk, ugye? - aggódott nem kissé Rita.
- Persze akkor majd szólok, hogy később mentek.
Hurrá, ez is miattam tolódik. Elegem van mindenből. Kitoltam a székemet, és elbotorkáltam a konyháig. Hallottam, hogy anyu a többieket hazaküldi, mondván, hogy vége a 'bulinak'. A konyha pulton ültem, amikor bejött Márk.
- Hát te?
- Kiborultál. És amúgy is beszélnünk kell.
- Hát csak az a baj, hogy minden elromlik, ha én ott vagyok. És miről kell beszélnünk? -kérdezősködtem.
- Hát az van, hogy a családomnak el kell utaznia, és hát én is megyek. egy hét és jövök.
- Ne már! Muszáj menned? Nálunk maradhatsz, nem muszáj menned. - borultam ki totálisan.
- Sziszi! Elég. nyugodj már meg, megyek, jövök te pedig megvársz. Nem de? - mosolygott rám annyira nagy mosollyal, hogy nem bírtam ki, én is mosolyogni kezdtem.
- Oké, de siess haza, mert várlak!
- Úgy lesz. - nyomott egy puszit az arcomra.
Pár perc múlva anya lépett be a konyhába.
- Márk, anyukád hívott, hogy menned kell. - kezdte, és igazából már el is ment. Ezer köszönet anyának, hogy ilyenkor nem akar csevegni.
- Pakolnom kell....- kezdte, én pedig szorosan magamhoz szorítottam.
- Írsz majd?
- Ha lesz tér erő, akkor ez lesz a legtermészetesebb dolog a világon.
-Oké, de most csókolj meg. - nincs több szó, nincs több hang, csak ő és én maradtam. Szorosan magához húzott, és megcsókolt. És én is őt.
- Akkor szia. Mielőtt indulok, még biztos írok
- Na aztán legyenek képek! - mosolyogtam, és megveregettem a vállát. Mint egy haver. Hülyülök? - Várj! - nyúltam utána. És magamhoz húztam. És ő megcsókolt még egyszer. Vagy még kétszer.....
- De most megyek.
- Oké, nekem amúgy is van dolgom. Megyek bikinit próbálni. - amikor ez a 2 mondat elhagyta a számat, Márk felnevetett, majd intett egyet. És már nem volt ott.
- Kukuccs! - szólt egy hang. Rita!
- Szia, te még itt?
- Fürdőruha próbálást hallottam. Egy méretünk van, én pedig a plázából jöttem. Irány az emelet.
- Okés, de csak, hogy tudd, lassú vagyok. - fejeztem be. Ezen egyszerre nevettünk fel. Bár ez így tényleg igaz volt, az okaim még is nevetségesek.
*1 órával később*
Minden fürdőruhát, amit csak találtunk, felpróbáltunk. Az egyikbe olyan szinten beleszerettem, hogy még most is rajtam van. Lassan már este 10 van, így Rita már mindjárt indul haza. De olyan késő van! Inkább kikunyizom, hogy hadd aludjon itt. Ezt elintézni nem volt nehéz. Viszont ha Rita itt alszik, akkor kell valami jó film. És a választás most a 'Nővére húga' c. filmre esett. Szomorú film, de már régóta meg akartuk nézni, hát itt az alkalom. Bele is kezdünk. A holnapi napot is legszívesebben kitörölném az életemből...

7. Fejezet - Álom lett volna?

Igen͵ ez egy valóban kellemetlen helyzet. Kellemetlen? Inkàbb ijesztõ. Amíg azon gondolkodtam͵ hogy vajon életben maradok e, igyekeztem egy kicsit hallgatni az emberek beszédét. Valóban ez ijesztő, de én nem féltem. De vajon miért?. És hogyan történhet ilyesmi?. Ezekre a választ én sem tudom.
Tudományosan: A sokk hatása alatt voltam. "Sziszisen" : én egy robot vagyok. De akkor honnan eredne a vérem? Oké, nem vagyok IQ nulla, de még nem igen tiszta a szitu.
Általában ha félek, akkor sikoltozok, remegek, és egyéb baromság. Most két érzés - a félelem, és a kíváncsiság- közül a pozitívabb nyert, így elnyomva a félelmet, megpróbált megtudni mivan. Igen ám, de sajnos, még mindig nem voltam egyedül. A férfi, (akiről azt mondták elmegy valahova), még mindig itt volt, de a nőt már nem láttam. Nyilván feltűnő, ha egy ember nyögdécselve  megpróbál fel kelleni a szilánkok közül, így sajnos bármennyire is akartam, esélyem sem volt arra, hogy észrevétlen maradjak.Így hát marad a másik lehetőség: Észrevettek. Ez kevésbé volt előnyös, ha az elmúlt időben történteket vesszük. A pasas felém jött, és eszméletlenül mosolygott. Na ne már! Én itt küszködöm, félve-kíváncsian, ő meg mosolyog? Oké, ez tényleg nem egy értelmű.Mosolygott tovább, és hajolt hozzám. Tanulmány volt az arca, mert az egyik pillanatról a másikra változott, már nem mosolygott.... És bamm! Pofon nekem. Remek, azt hiszem újra kába lettem.

Újra ébredezve. Én  elég furán éreztem magam. Én nekem fogalmam nem volt mi van, mert a saját kórházi szobámban feküdtem. De emberek! Hogy a fenében kerültem oda?!
Már pislákoltam, és igyekeztem természetesnek tűnni. Na persze most Márk nézett rám, amikor kinyitottam a szemem. Istenem! Segítsen már valaki, mert én ezt nem értem. Nem értem mi van. Aha, megvan! Összevágott a sok-sok üvegszilánk, és annak nyoma lesz. Így bizonyíthatom a velem történteket. Rögtön mutattam is a kezem Márknak. Így válaszolt.
- Már mondtam. Ezért nem szerencsés ugrándozni. - mondta gúnyosan. - És jó nagyot aludtál. ár órára el kellett mennem, de az orvosok azt mondták minden rendben volt, nem csaptál hisztit. - fejezte be. Mivan?Mindenki úgy csinál mintha, minden oké lenne. De ő nem tudhatja mi volt.
- Márk, itt nem volt minden rendben.... - kezdtem, végig mondtam mindent ami történt.
-Te teljesen bediliztél? Sorozatfüggő vagy, amiatt álmodsz ilyeneket.
- De ez nem álom! Szerinted honnan vannak ezek a sérülések? - hisztériáztam, és hangosan kiabáltam miközben a kezemet mutogattam.
- Sziszi, nyugi már, az biztos, hogy az előtt is megvolt, mielőtt itt hagytalak. De ezután még csak álmodni se merj nélkülem. - Vihogott már a végén. Én lennék a komolytalan? Egyszer, most az egyetlen egyszer komolyabb (számomra iszonyatosan komoly) dologról beszélek, és ő gúnyt ű belőle?! Ezt nem méltathatom többre, sértett arcot vágva, hátat fordítottam az ágyban. Hallottam magam mögül egy nagy sóhajt, majd azt, hogy felállt, és kimegy. Sírjak? Minek. Ha nem ért meg mit csináljak? Én nem álmodtam az biztos. Úristen! Vagy még is? Az nem lehet. Nem lehet.... mert.... De egy nagy hülye vagyok! Miért ne lehetne. És emiatt elüldöztem Márkot?! Miért volt olyan mintha valóság lenne? Tudományosan: az álmokban, sokszor azt hisszük, hogy a valóságban vagyunk. 'Sziszisen': Én barom vagyok. Most azt hiszem megyek, megkeresem Márkot. Lehajtottam a takarót, és álltam fel. Álltam volna fel. Basszus. Megint a földön landoltam. Éppen Márk orra előtt.
- Ha hiszed, ha nem, ezt álmomban is eljátszottam párszor. - és ezen én is mosolyogtam.
- Na gyere - nyújtotta a kezét.
- És mikor mehetek már végre haza?
- Holnap reggel. De addig ne csinálj több bajt, mert szerintem te is szeretnél haza menni.
- Oksi - mosolyogtam rá.
Remélem kapok valami csoda álomfogót, mert nem nagyon szeretnék ehhez hasonló álmokat, annyira nem nagy buli. Most pedig visszafeküdtem az ágyba.

Este jött az orvos, elmondani, hogy mi van a lábammal. Anyukám egy ilyen " Nagyon mérges leszek, ha a lányomnak komoly baja van" nézéssel meredt az orvosra. Szegény, ez biztos nem túl üdítő. Az orvos elmondta, hogy hetente nézik a lábam, gipszcsere, ha minden rendben 3 hét múlva leveszik. És holnap reggel hazamehetek.
Elvileg minden rendben. De remélem a gondolataim is helyre jönnek, mert nem bírom az e-féle álmokat.

6. Fejezet - Álom vagy valóság?

Felébredtem. Nem tudom altatásból, vagy csak az álmomból. Bár a történtek után akár az is megkérdőjelezhető, hogy felébredtem.
Először felültem az ágyban, és pislogni kezdtem. Még nem tisztult minden homályos minden. Egy piros pulcsi. Egy piros pulcsi? Mi a fenét kereshet a falon felakasztva egy piros pulcsi? Már nem homályos! Már nem egy piros pulcsi! Juj! Az... az egy.. úristen! Úristen, az ott valakinek a vére!
Na jó, mély levegő! ÉS még egy. És még egy. És igen, most egy óriási sikítás. És most megijedtem. És jaj, még egyszer, utoljára. Oké, akkor a mostanii elhatározásom a következő: Kimegyek megnézni, hogy van -e valahol valaki, mert nyomasztóan nagy a csönd. Arrébb raktam a takarót, és a törött lábamról megfeledkezve felálltam. Akartam.
- Basszus! Ezt még hányszor játszom el?! - érdeklődtem igazából magam felé, miközben a földön landoltam.
Nem igaz, hogy sosem bírom ezt megjegyezni! Akkor valahogy feltápászkodtam, és ugrándozva (most, miért, ha máshogy nem megy...)eljutottam az ajtóig, ahol megálltam pihenni. A szoba bejáratából pont rálátok a recepcióra ahol láttam a nőt! És úristen! Véres volt a háta, a fejét pedig az asztalra döntötte..vagy odaesett. Igazából talán a túl sok sorozat, de baromira betojtam, így arra a döntésre jutottam, hogy visszafekszem az ágyba, és tettetem a hullát, akkor nem visznek el. Hogy kik? Sorozatgyilkosok! Úristen félek! Na spuri az ágyba. És ezzel a lendülettel léptem egy nagyot, szinte futó lépést. Helyesbítek. Léptem volna, csak, hogy a következő pillanatban újra a földön találtam magam. Teljesen kiborultam, így meggondolatlanul, teljesen dühből hozzávágtam magam a földhöz, főképp a fejemet, és innen tovább nincs. Nincs több emlékem...

Már éreztem, hogy mindjárt kinyitom a szemem, de azért gyorsan átgondoltam a dolgokat. Én eszméletlen voltam. Márk megjött, felsegített az ágyra, most kinyitom a szemem, és ő vár rám. Komolyan, én ezt gondoltam, de a naivságomról már más is hallott. Mert se nem az ágyban, se nem Márk karjai közt ébredtem. Egy műtőben ültem, a kezeim hátra kötözve. Két ember beszélgetett a helyiség másik végében, és talán nem vették észre, hogy felébredtem, ami most már tudom, segített az életben maradásomban. Ilyesmiket hallottam; " 5-kor indul a hajó, és nincsenek elegen, te meg egy törött lábút szedsz össze?", vagy például; "Nyugi már még biztos sok lány van ebben az elcseszett kórházban". Berezeltem. Nagyon féltem, és most isten igazából. Majd az egyik a férfi, aki 30 év körül lehetett, előrántott... igen egy pisztolyt. A másik egy nő volt, kb. ugyanolyan korú, aki átnyújtotta a töltényeket. A következő mondatot tisztán hallottam, tágra nyitott füllel és szemmel; " Csak akkor használd ha muszáj!". Majd bamm!
Ismét ébren. Már 3 alak vesz körül. Jaj, de jó, akkor hárman vannak. A harmadik vághatott fejbe. Mindannyian engem néztek. Csak bámultak. ÉS igen, mint a helyiségben lévő legnagyobb idióta azt gondoltam óriás méretű pattanásom van, és azért bámultak.
- Mond miért hallgatózol? Ki vagy te? Öltözz csak fel normálisan, így nem vagy piac képes! - ordibált velem egy vén ember (a bizonyos harmadik), és minden mondat végén adott egy pofont. Sírtam volna, mert félek. Sírtam volna, mert fájt. De ha ebben a helyzetben elkezdek sírni, az a legrosszabb döntés, így óriási kussban maradtam. Azt pontosan nem hallottam miről, de a nő elkezdett vitázni az öreggel. Most vettem észre, hogy a gipszem keresztbe átrepedt. Amint körül néztem láttam hogy tele van minden itallal és fegyverrel, bár ezt eddig is láthattam volna, de nem érdekelt.
- Gyere ide, te ribanc - ordibált velem a pasas. De én mégsem mozdultam. Talán azért mert nem tudtam, lesokkoltam.
A pasas felém lépkedett, én pedig nagyon féltem. Amint odaért elém, reszkettem.
- Ribanc! Ha szólok,akkor nem nyafogsz, teljesítesz! Örülj, hogy nem több az elvárás. Köszi, vettem a célzást. Felrángatott, és kénytelen voltam ráállni a lábamra. A töröttre. Éppen ráncigált a pasas, amikor intett neki, a nő, és engem nemes egyszerűséggel hátralökött, és indult a nőhöz. Én az üvegpoharak között landoltam, amik összetörtek, és velük együtt én is. A szilánkok mindenütt, a kezem s az arcom vérzik, én pedig reszketek...

5. Fejezet. - Haha, érdekes egy nap

Hát de jó film is volt. Mennyire izgultunk. Haha, és milyen jól elaludtunk. De  komolyan nem sejtettük, hogy ma reggel mi vár ránk, vagy csak a mai nappal mi vár ránk.
Amikor reggel (11 kor) felébredtünk, még mindig fáradtak voltunk. A túl sok stressz. Bár anyu szerint attól hogy egyszer alszunk 10 órát, attól még nem múlik, el hogy az év több mint 300 napján 6 ot sem. Nem hinném, hogy van benne valami, végül is mit tudhat a mi alvásrendszerünkről. Nem tudom van e ilyen szó, de jól hangzik. Na de térjünk vissza a valóságba. Gyorsan lesiettem a lépcsőn, azzal a céllal, hogy viszek fel müzlit, de... Hát közel sem vittem fel müzlit. A konyhában ugyanis Kriszt láttam meg.
- Te meg mi a fenét keresel itt? - szaladt fel a szemöldököm.
- Nyugi. Egy, miért szóltál bele és utána tetted le? és mi az, hogy; "-Te egy rohadt..." . Mi? mit akartál mondani? És legfőképpen az egyik barátodat miért köszöntöd ilyen módon?
- Mert te egy undorító... - és nem hagyta, hogy befejezzem (ajj már, soha semmit nem fejezhetek be?), mert abban a pillanatban felállt, és befogta a számat.
- Nézd fogalmam sincs mi bajod velem
- Istenem! Ne játszd már az idiótát! Pontosan tudod, hogy mekkora egy dög vagy.
- Sziszi, nyugi már, eszek egy almát, ugye nem döfsz leérte? - nevetett, csak nevetett, és indult az alma irányába, és én rögvest megragadtam a pillanatot, előrántottam a mobilom, és ennyit pötyögtem Ritának. "Krisz itt, ablak!". Na jó. Most vagy megértette hogy itt van a barátja aki megcsalta, és kimászik az ablakon ahogy javasoltam, vagy félre érti és kinéz az ablakon, nem látja Kriszt, és felhív. Reménykedjünk, hogy a "gyors észjárásának köszönhetően az előbbit választja. Igen ennyi gondolkodásra sem volt időm mert Krisz már előttem állt, és fürkészett, ahogyan gondolkodtam.
- Miért jöttél?
- Mert itt a barátnőm.
- Még a barátnőd?  -  néztem rá lesajnálóan.
Igen, és Krisz arca itt torzult el.
- Azt hiszed csak te vagy? És, hogy nem tudja meg? Mond milyen ember vagy te?
- Nyugodj már le!
- Én nyugodjak le?! Nem én csalom össze-vissza az embereket! És mióta? Mióta bolondítod őt? - egyre hangosabban csak ordibáltam. és ordibáltam.
- És azt hiszed olyan jó volt nekem? Mindig csak arról volt szó amit ő akart, nem bírtam.
- A megoldás ez sosem lehet!
- Jó, de most már elcsesztem, úgy hogy inkább hagyjuk! - mondta, és igen csak témát lezáró hangnemben. Bár én nem akartam lezárni, de a következő esemény már biztosan döntött, hogy a beszélgetésnek vége.
Hirtelen hallottam, hogy valami fém óriási erővel csattan valahova. Jó isten! A létra! Rita megpróbált kimászni (persze, hogy ezt javasoltam, mert mázli, pont ott hagytuk.), és még ezt is elbénázta. De a csattanást követően rögvest hallottam a szeretett barátnőm sikolyát. Ajjaj! Krisz kezéből kiesett az alma (amibe már beleharapott, komolyan most akar szemetelni?) én pedig rohantam a kertbe. Oké, azért a vegyük figyelembe, hogy én sem vagyok túl szerencsés, tehát miután rohantam hátra, hogy megnézzem mi van Ritával, simán felbuktam egy gereblyében. Gratulálok magamnak, gyorsan felpattantam, és nemes egyszerűséggel mentem volna tovább, de összerogyott a lábam. Ááá! Krisz ideért, és felsegített a padra. Ránéztem, és megpróbáltam a tekintetemmel sugallni, hogy nézze már meg Ritát. Oké, akkor így állunk.
Nem tudok, hogy sokk, vagy valami, de most már hallottam Rita hangját, mert sikoltozott. Remélem nem esett rá a létra!

Rendben, ez a nap sem úgy sikerült ahogy akartam. délután 4 van, és itt ülök a sebészeten (lassan már be is költözhetnénk) begipszelt lábbal (igen én sem leszek már nyomibb), közben arra várva, hogy Ritának nem lesz-e belsősérülése. Fél óra múlva, már találkoztam egy ismerős arccal (ami annyit tesz, hogy megláttam Rita anyukáját), aki leült mellém, és elmondta, hogy semmi komoly, de megzúzódtak a bordái. Hát ez nem a legjobb, de sokkal rosszabb is lehetett volna. Most még csak bent sem kell maradnia, hurrá! Annyira örültem, hogy nincs nagy baja, hogy megpróbáltam felállni, és örömömben ugrálni. Hát ez törött lábbal szép elképzelés, a gond vele, hogy nem a váróban, hanem, egy szobában találtam magam. Remek, most én leszek a páciens. Baromira nem tudtam mi van...
- Maga, nővérke, mi van velem?
- Ó, kisasszony, maga törött lábbal ugrándozott (eközben láttam az arcán, hogy totál hülyének néz), és sikeresen elesett, tudja, maga nem túl szerencsés ember.
- Ó, köszönöm, tudom - vigyorogva intettem neki. majd visszafeküdtem az ágyba, mert eddig ültem.
- Áú! - mondtam magamban, de komolyan ennél már nem lehetek szerencsétlenebb. De hamarosan Rita lépett be az ajtón.
- Na látom, ha nekem sérülésem van, te is akarsz azonnal.
- Hé de én csak... - kezdtem, de Rita arrébb állt az ajtóból, és megláttam Márkot. De jó, hogy itt van! Rita kihátrált a szobából, és őt Márk váltotta, aki felhúzott szemöldökkel sétált felém, majd leült az ágy szélére.
- 2 napig nem vagyok itt, és így kell felkeltened magadra a figyelmed?
- De én nem direkt csináltam! - hadakoztam, és durcás fejet vágva karba tettem a kezem.
- Nyugi már, csak vicc, volt, nagyon fáj?
- Elmúlik. Én szerettem volna megnézni, hogy mi van Ritával, és felbuktam a gereblyében, majd amennyi eszem van törött lábal kezdtem ugrálni. - avattam be szegény fiúmat a történtekbe.Csend, volt, és csak nézett. És tudta, hogy, ha most elkezd hegyi beszédet tartani arról, hogy milyen peches vagyok azzal egy kicsit sem segít. Inkább megölel. Szorosan magához húz, hogy érezzem, hogy ő itt van, hogy ő szeret. De mégis csak eszembe jutott Krisz is.
- És Krisz? Hol van? Te tudod...? -  kérdezősködtem, szinte már erőltetettnek tűnő téma váltással.
- Tudom. És megbeszélték. Újra együtt. - mondta Márk miközben láttam rajta, hogy egy kicsit sem szeretné most kivesézni ezt a témát. Remélem most akkor jó Ritának, és, hogy Krisz észhez tér. Ajj, ez nekem sok mér egyszerre. Az agyam túlságosan megtelt, és a gondolkodás számomra lehetetlenné vált.
- Meddig leszek itt?
- Mivel az ugrándozásban nagyszerűen elestél megint, így benntartanak, hogy megnézzék, melyik csontodat törted el még, vagy, hogy agyrázkódásod vagy hasonló nincs- e. - fejezte be.
Ránéztem, és lehunytam a szemem. Az utolsónak őt láttam, elalvás előtt. Az már más kérdés, hogy milyen látványra ébredtem...

4. Fejezet - Érdekfeszítő információk

Igen, eltelt pár nap, és óriási szerencsénkre már futottunk már bele abba a baromba. Igazából nem tudom mi történt vele, de  miután Gréta szólt az apjának, elég valószínűtlen, hogy most Hawaii felé hajózik. Rita egészen jól viselte gipszet, csak azért nem volt úgy oda, hogy jobbik keze, tehát amivel ír, az tört el, és megnehezíti a mindennapjait. Lassan kezdi megszokni bal kézzel a világot, de persze azért nem lehet teljesen átszokni egyikről a másikra csak úgy. Azért mindenki felszabadultabb, és nagyon örül annak, hogy kedd van, és suli viszont nincs. Igen, de pénz is kéne, mert a szülők nem annyira szeretnek kifizetni helyettünk mindent, én igazán nem tudom miért. Tehát jövőhéten indulunk bulizni! Akarom mondani, dolgozni. Igen, de ha együtt csináljuk akkor minden buli. Tény és való, hogy összeszokott társaságként élünk, és komolyan mindent együtt csinálunk, már együtt élünk (jó, azért nem komolyan, de majdnem). Ma az a program, hogy elmegyünk vásárolni, természetesen Ritával, mert ez egy csajos program, a fiúk halálra unnák magukat, esetleg otthagynának minket :D. Ezért elmentem Ritához délben, és indulhattunk is vásárolni. Igen, ez egy olyan dolog, ami mindre gyógyszer. Ha fáj a szíved irány vásárolni. Ha rossz jegyet kaptál, irány vásárolni. Ha jó jegyet kaptál akkor irány vásárolni (ünneplés módján). És sorolhatnám még tovább, de minek, ha úgy is átlehet érezni a gondolataimat. A pláza elé érve egymásra mosolyogtunk, felnevettünk és igen. Készen álltunk eltölteni az egész napot ezen a helyen, ezzel megcsonkítva a fesztiválokra szánt pénzösszeget. Ahogy beléptünk elindultunk két különféle irányba.
- Ajj, menjünk először a Claire's-be! - nyafogott Rita, de mivel ő volt a sebesült, így engedtem.
- Oké, de utána, irány az új cipő bolt!
- Rendi-bendi, csak induljunk. -nevetett Rita, mire én irányt váltottam, és egymásba karolva, vihogva elindultunk az ékszerboltba.
Az üzlet kissé zsúfolt volt, bár ezen nem lepődtünk meg, hiszen ez egy népszerű üzlet, mindig nagy a tömeg. Ami rosszabb viszont, hogy Rita a múlt héten kinézett magán egy Eiffel-tornyos fülbevalót, és egy lány az utolsó darabot vitte a pénztárhoz. Ritának több se kellett.
- Na ne! - sikította, és a lány után szaladt. Na igen csak, hogy kicsit, na jó. Nem kicsit, viszont nagyon akarta Rita azt a fülbevalót, és ennek következtében ráugrott a mit sem sejtő lányra, és következő pillanatban már a földön birkóztak az ékszerért, kapcsoltam, így gyorsan megpróbáltam Ritát leszedni a lányról, de próbálkozásomból az lett, hogy orron vágott a gipszel. Aú! Ez komolyan nagyon fájt. Gyönyörű helyzet. Két tinilány birkózik egy nyamvadt (igen, azt gondolom, nem érte meg) fülbevaló miatt, közben egy betört orrú (valószínű betört) ül mellettük. Igen, az eladónak nem maradt sok választása, hívta a biztonságiakat. A két nagy darab férfi szó szerint kirángatta Ritát, és a másik lányt, de nekem nem kellett kétszer mondani, rögtön felálltam, és kimentem a saját lábamon. Jobb a békesség. Ja igen, és az ékszer bent maradt. A lány lesajnálóan ránk pillantott, majd felszegett állal elindult egy másik irányba. Rita síni kezdett, én pedig elkezdtem nyugtatni.
- Nyugi, nem fájt annyira, biztos nem törted el az orrom. - mondtam biztatóan.
- Na jó, de a nyaklánc bent maradt! - szipogott, és még mindig bőgött. Hát ezt megkaptam. Mivel Rita kezelhetetlenné vált (egy nyamvadt nyaklánc miatt), így tudtam, hogy csak egy ember tud rá hatni, így pötyögtem egy gyors sms-t Krisznek. Reméltem legalább ő tud hatni az én kedves barátnőmre, de mekkorát tévedtem, ugyanis mikor megcsörrent Rita telója, ilyen beszélgetés zajlott le.
- Szia bébi, Krisz vagyok, hallom volt egy kis incidens. -  kezdte bátorítóan
- Hagyjál! Nincs meg! Nem kaptam meg! Senkié nem lett a fülbevaló!- ordibált Rita
- Jó, azt hiszem az lesz a legjobb, ha megnyugszol!
- Hagyjál, hagyjál! Te nem értheted! - panaszkodott Rita, és lecsapta a telefont. Oké, megpróbálom elképzelni Krisz arcát. Na jó inkább nem :D Rita annyira dühös volt, hogy beleverte a kezét a fém korlátba, és annyi. Olyan szinten zokogott... hogy már az egész plázát bezengte. Mondjuk ezt most megértem (mert az előbbit nem az csak egy nyaklánc!), hiszen a frissen gipszelt kezét sikerült bevágnia. Felé nyújtottam egy zsepit, és végre elfogadta a segítségemet, ha ez a legkisebb is volt.
- Megeszünk egy fagyit? - szipogott tovább.
- Persze. - mosolyogtam rá, és halványan ő is elmosolyodott, majd újra egymásba karolva elindultunk a fagyizóhoz. Huh. Ahhoz képest, hogy mennyire ki volt először, egész hamar megbékélt a helyzettel, mint ha mi sem történt volna. Illetve hupsz! Krisz. Mivel általában csak ő tudja megnyugtatni Ritát, így gondolom meglepődött, amikor hisztis barátnője lecsapta a telefont. Na akkor dobok egy sms-t. Rövid és tömör, ez az én stílusom;  "Rita nyugiban". Na igen, és ebben az üzenetben kifejthettem volna még, hogy; Rita megnyugodott, kissé hisztérikus volt, de végül engedett, most megyünk fagyizni. De Krisz jó haverom, betűkből is megért. Egy perc múlva csipogott a telóm, ez jött válaszul; "thanx". Akkor ezt megbeszéltük. Oda értünk a fagyishoz. Ránéztünk a kínálatra, majd egymásra.
- 3 gombóc. - mondtuk, egymásnak egyszerre majd felnevettünk. Ha fagyiról van szó, akkor nagy az egyetértés. Nem volt kérdés, a kókusz-mogyoró-citrom összeállítás mellett döntöttünk.... mint mindig. A fagyival kimentünk a pláza hátsó park részébe sétálni, mert fagyival úgy sem engednek be minket az üzletekbe. Sétálás közben láttam Ritán, hogy mondani akar valamit, csak nem tud belekezdeni. Mivel az érzés ismerős, ezért gondoltam, majd én elindítom ezt a témát valahogy.
- Valami baj van? - kérdeztem, ilyen.... kedvesen?
- Nem csak tudod... -  kezdte félénken. Komolyan tőlem fél? És tudom, nem jó tulajdonság, de nem bírom ki ha nem tudok valamiről.
- Rita, nyugi, mond csak. - biztattam.
- Az van, hogy tudod Krisz.... láttam. - és ebben a pillanatban elkezdett zokogni. Úristen! Krisz?! Én ezt nem gondoltam volna róla. Mióta ismerem, 5-6 éve? Na jó ezt biztosan nem ússza meg épen. És ezek után van képe, ilyen nyálas módon beszélni vele!? Több, nem kellett, elővettem a telómat, és tárcsázni kezdtem.
- Te egy rohadt.... - kezdtem, de Rita kivette a telómat a kezemből és kinyomta.
- Ezt most miért?
- Mert nem így akarom, tudatni vele, hogy tudok a dolgairól!
- Nem értelek. - motyogtam, majd leültem mellé. Először mindketten magunkba meredve, úgy tűnt, gondolkoztunk.
- Mióta tudod? - kérdeztem, még mindig bambán, a földet bámulva.
- Vasárnap, és ne hidd azt, hogy nem bánom. Bárcsak jobb ember lenne. Na de azért ez mégis csak nekem rosszabb! - mutatott magára, majd elmosolyogtam, és megöleltem. De pont ez az! Mi legjobb barátnők, tartsunk már össze annyira, hogy ezt a fájdalmat megosztjuk. De arra kellett rádöbbennem, hogy amíg az ő kapcsolata megy tönkre, én hisztizek, és ez most nem volt megfelelő viselkedés. Szorosabban öletem meg, és szerintem, és szerintem értette miért, már csak azért is, mert egy "ez van, így jártam" pillantást vetett rám. Éppen vigasztalásba kezdtem volna. De... nem. Mert most nem arra van szüksége. Míg mások ilyenkor sírós, romantikus filmeket néznek, mi ilyen "szakítás-szindrómáknál" természetesen megnézünk egy jó akciófilmet. Igen, ezek a mi csodálatos hagyományaink. De Rita kezében megszólalt a telefonom. És ki más lehetett volna... persze, hogy Krisz volt. Rita rám nézett, én bólintottam, ő pedig kinyomta. Csak hogy tudja hol a helye.
- Este nálunk.
- Oké, de ahogyan elnézem már mindjárt este.
- Akkor előbb meki, majd irány haza. - mosolyogtam miközben felálltam a padról, és felrántottam magam mellé Ritát. Majd indultunk.

A mekiben eltöltöttünk egy kis időt (2 és fél órát), majd indultunk haza. Na igen. És ami kár az kár. Mivel nyáron lesz jogsim, most marad a keserves buszozás :(

Otthon amint beléptem odaszóltam anyunak, hogy Rita itt alszik, ő pedig gyorsan megértett minket.
- Pop Corn a helyén.
- Köszi - kiáltottam vissza, miközben már indultunk fel a lépcsőn.
A szobám nem olyan nagy, de van egy nagy francia ágyam íróasztal szekrény, szekrény, gardrób, most mondjuk nem tűnik olyan kicsinek, de inkább hagyjuk.
- Mit nézzünk?
- Úúú, van egy jó ötletem. Tudod, még a múltkor kikölcsönöztünk pár jó filmet, azt nézzük át.- kezdte, és már ment is a polchoz ahol a dvd-k vannak, és mit ne mondják, gyorsan megtalálta a neki tetsző filmet. - Deja Vu!! - sipítozott. Oké, szerintem az egy Denzel Washington - os film, és megjegyezném, hogy Rita oda van a színészért. Oké, akkor megvan a film.
Egy kis idő múlva, pop corn-nal, kólával, és párnákkal (?) álltunk készen a filmre. Minek a párna, na arról még csak halvány fogalmam sincs, de ez szokás, hát akkor ne hanyagoljuk.
És a film... Egy nagyszerű film, de az az időben ugrálósdi totálisan kikészített, jaj! Nem baj Rita izgult Denzel-ért, én pedig a lányért, és ez azt hiszem így van rendjén. És most még jól éreztük magunkat, még ma.

# Sziasztok, ha tetszett vagy van észrevétel, kérlek komizzatok! Köszi, hogy elolvastad! #Nórii

3. Fejezet - Ehhez most mit szóljak?

Ma reggel nagyon fáradtan ébredtem, ugyan is Ritával kicsit sokáig maradtunk fent. Kicsit. Hajnali 6-ig!!! Igaz, hogy délben keltünk, de úgy volt megbeszélve, hogy délben találkozunk a fiúkkal, ezért ez kissé lehetetlen volt. Ennek ellenére nem siettük el a dolgot. Csak szép komótosan felöltöztünk, smink, és egy gyors kaja(chips). Nem késtünk olyan sokat, végül is fél háromkor már ott voltunk. Ez simán előfordul. A fiúk ránéztek az órára amikor odaértünk és megkaptuk, hogy; Még senki nem volt pontosabb!. Jól van na! Mondom, hogy elaludtunk. Vagy is inkább elfelejtettünk aludni éjjel. Ez nekem egy nem túl érdekes, én nem nagyon szeretek fesztiválra járni, ezt Krisz meg Rita erőlteti. Dani még annyira sem szereti, hogy inkább el sem jön.Amíg nem kezdődött a fesztivál(mert ugye csak este kezdődik), addig erre-arra császkáltunk. Én megkérdeztem Márkot, hogy miért lett tegnap olyan agresszív.
- Szerintem ez érthető volt.
- Nem, szerintem nem, mert nem csinált semmit. - mondtam, és tényleg várva a magyarázatot.
- Nem láttad, hogy nézett rád? Én szinte már láttam a gondolatait.... - hadarta dühösen.
Nem biztos, hogy jól értelmezem, de legyen, ha ő csak védni akart. Magához húzva szorosan megölelt. Én örülök, hogy ennyire jó a kapcsolatunk és ennyi idő után sem romlott meg. Végül is már több mint egy éve. Szeretek vele hülyülni, mert azt is lehet, de ha csak beszélni akarok vele, akkor meghallgat. Igen, biztosan tudom, hogy ő az igazi. Teljesen jól elvoltunk, amikor egyszer csak fél öt körül megjött Gréta.
- Heló, skacok mizu? - kérdezte vihogva. Igen, ő az a lány aki mindig túl játssza a szerepét. Kicsípte mag át, mint mindig, csak kicsit túl erős lett a sminkje, csillogós pink ruci... Mi kicsit másképp. Részemről egy szürke cső farmer és egy fekete nike-s póló. Kitűnt a társaságból, kilógott a társaságból.
Hát itt még nem tudtuk, hogy mekkora gondot fog okozni. Minden úgy történt.....
Mi teljesen jól elvoltunk, nevettünk, szórakoztunk. Gréta nem érezhette magát túl jól, mert 2 percenként megpróbált témát váltani, de nem sikerült neki. Én nem is értem, hogy minek jött, ha senkit nem érdekel. Már majdnem elkezdődött a fesztivál, de nyilván, ez túlságosan rendben lett volna. Egyszer csak meghallottunk egy sikoltást. Egyszerre néztünk a hang irányába. És... Gréta sikított. Azonnal megindultunk arra. Nem volt egyedül. Ott állt mellette egy jóval idősebb srác. Jaj! Az a srác akivel találkoztunk a plázában. Megakarta csókolni Grétát, de Gréta ellenkezett. A srác elkezdte rángatni. Egymásra néztünk Ritával, és tudtuk, hogy hiába, egy rossz pláza cica, attól még segítenünk kell neki. Közelebb siettünk. A srác megpillantott engem, szerintem azonnal megismert a pláza-ügy miatt.
- Mi van, kis csaj nem tudsz lekopni? Ennyire hiányoztam? - mondta gúnyosan.
- Jó lenne ha békén hagynád a barátnőmet!
- Na, csak nem féltékeny vagy? - vont kérdőre, közben pedig eleresztette Grétát, aki összerogyott.
Igazából nem tudtam mit akar tőlem, ha már Grétával kezdett ki. Jaj! Azt hiszem értem miért dühöngött be Márk. Talán már ismerte, vagy csak az ilyen embereket ismeri jól. Amikor közelebb lépett hozzám, akkor vettem észre, hogy erősen.... Be van rúgva? Hát ez nem sok jó sejtet. Ránéztem Ritára aki vette az adást.
- Hé haver, nem lehet, hogy le szállsz rólunk? Mert tudod, már nagyon ununk! - kezdte Rita nem túl barátságosan.
- Elegem van belőletek! - üvöltötte, aztán pedig elkezdett arrébb botorkálni, és Rita az útjában állt. A srác nemes egyszerűséggel fellökte. Rita rögtön elesett, amit Krisz szúrt ki elsőnek. Azonnal odament Ritához, és igen, elég nyugodt volt, mert még csak meg sem ütötte, csak annyit mondott; "jössz te még az én utcámba!". De a srác elment mi nem foglalkoztunk vele, csak Ritával, akinek viszont azonnal megduzzadt a keze, és a színe sem volt a régi. Aha, hát ez remek.
- Oké, akkor irány a sürgősségi. Na gyerünk. - mondta Márk és már indult is a parkoló felé. Hát ezzel biztosan lőttek a mai estének. Mi is indultunk, de még odanéztem Grétához, aki még mindig a földön ült.
- Te?
- Apám értem jön. Nem hinném ez megismétlődik. - mondta, én pedig tudtam, hogy mire gondol. Az apja nagyon befolyásos ember, aki nem hiszem, hogy jó néven veszi, ha a  lányával ilyesféle történik.
- Rendben, akkor hát majd... - kezdtem. Gréta bólintott és tovább nyomkodta a mobilját. Igen, ő már csak ilyen. Én gyorsan a parkolóba szaladtam, mert a többiek már ott vártak. Az egész éjszakát ott töltöttük, egyszer csak megérkezett Rita anyja, aki igen is kíváncsi volt, hogy mi történt. Egyébként neki azt mondtuk, hogy Rita megbotlott. Talán elhitte, talán nem. Miután Rita kijött a gipszelőből, elmondta, hogy baromi kényelmetlen. Ezen mindannyian elkezdtünk nevetni. Milyen lenne?

Rita hazavitte az anyukája, minket meg hazavitt Márk. Először kitettük Krisz-t, majd engem vitt haza.
- Ez az este sem úgy sikerült ahogyan akrtuk.
- Nem baj, majd bepótoljuk. - mosolygott.
- Honnan tudtad, hogy ilyen az az ember, még a plázában? - érdeklődtem.
- Ezt majd máskor megtárgyaljuk, most késő van, menj! - fejezte be, majd adott egy gyors puszit majd elhajtott. Én meg bebotorkáltam a házba. Anyuék is akartak tudni, hogy mi történt Ritával. Természetesen megbeszéltük, hogy minden szülőnek ugyan azt mondjuk. Kivéve Gréta. Őt természetesen nem érdekelte, hogy mi van velünk. De Ritáról nem beszélt senkinek. Igen, ő csak saját magával foglakozik.

2.Fejezet - Évzáró, bizonyítvány, és tervezetlen délután

Az udvarra érve szívesen társaságokba verődtünk volna, de ezt valamiért nem tartják jó ötletnek a tanárok, ehelyett inkább állhatunk osztályonként. Persze ezzel sincs nagy baj, mert az én társaságom, az egyben az osztályom is, csak mellőznék néhány illetőt. Mindegy is. Sokkal nehezebb végig várni a diri vég
tele hosszúnak tűnő beszédét. Hát mit ne mondjak fárasztó. Persze megpróbáltak rendet tenni, de jó kamaszokhoz híven nem teljesíthettük kérésüket. Nagyon szeretem a barátaimat, mert együtt olyan vicces minden. Ki gondolta volna, hogy a diri unalmas mondandóján mindenki szakadni fog? Hát még mi sem. De ez is megvolt. A diri éppen arról beszélt, hogy bár mindenki örül a tanév végének, azért jó évet zártunk. Persze, ez volt az egyetlen dolog ami nem stimmelt. Utána pedig... hát igen ráismertünk az elmúlt 9 hónapra. Idézném; " Gyerekek! Ti abszurd dolgokat műveltek! Nem igaz, hogy képtelenek vagytok értékelni tanáraitok és társaitok munkáját!". Így hangzott az eleje. Aztán pedig...
- Igazgató úr! Én értékelem a társam munkáját! Kifejezzem? - ordította Márk, majd megcsókolt.
- Látja? Meg is köszöntem!  - mosolygott, embertelenül helyesen. Itt már mindenki szakadt a nevetéstől, én meg virultam. Márk magához húzott, és élvezte azt, hogy mindenki nevet, mégpedig az ő jóvoltából. A diri iszonyatosan kiborult, így inkább gyorsan befejezte, és elküldött minket a termeinkbe. Azt tuti, hogy nem fog minket hiányolni.
Elég lassan jutottunk el a teremig, de csak sikerült, végül is tekintélyt parancsoló a társaságunk. Az ofőnk sem kifejezetten rajong értünk, de nem tehet ellenünk semmit. Az ofő ma kifejezetten boldog volt(van tippem, hogy miért). A kezében 20 nem kívánatos bizonyítvány. Igen, ez szép órának bizonyult. Mindannyian kaptunk valami szívhez szólót(persze nem ajándékot, mert annak akár örültünk volna). Megkaptuk a biziket. Hát gyönyörű! Vegyes jegyek születtek. Én a sajátommal meg voltam elégedve, mert átlagban 4-5-ös jegyeim születtek. Rita nem bírta ki, mindenki bizijét megnézte. Az én kezemből is simán kivette, de hát nem bántam. csak később. Mert Rita megszólalt a jegyeim vizslatása közben.
- Úristen Sziszi! Kettes tesiből? Az meg hogy? - mondta hihetetlenül meglepődötten.
- Nem szeret Márai, én sem szeretem őt! - mondtam visszavágásképp.
Tény, hogy nem csinálok túl sok mindent a tesi órákon, de nincs is kedvem, én döntök, és nem bánom a kettest. Majd megbarátkozok vele a szüleim is. Nem sokára leakadtak a többiek is a bizi témáról. Az ofő elakart köszönni, és jó nyarat kívánni, de a fiúk megállították.
- Tanár úr! Tessék várni, van egy ajándékunk a számára! - mondta Krisz.
- Valóban? És mégis mi? - érdeklődött az ofő.
Krisz intett Daninak, aki h hátulról idehozta az "ajándékot". Krisz egy tablót nyomott az ofő kezébe, amin ez állt: " Éljen sokáig a Tanár úr, míg a 11/b el nem választja az élettől". Igen, ez aztán a szívhez szóló ajándék.
A tanár gúnyos pillantást vetett ránk, majd elsietett. Talán meghatódott, bár nem hiszem. Ezen? Ugyan.

Bizi osztás, és ofő óra végén a diákok egyszerre özönlöttek ki az iskolából az utcára, a környék csak úgy zengett tőlünk. A mi társaságunk megbeszélt egy mozi-meki-buli délután/estét, majd elindultunk együtt a moziba. Mi sokszor járunk együtt mindenhova, ez egy bevett szokás. Ez a gyors sürgés forgás a mindennapjaim része. Természetesen nyárra megváltozik pár dolog, de mint már említettem, sokan a nyarat is együtt töltjük. És, hogy kikből áll a társaságunk? Rita, Krisz, Márk, Dani és én, de sokszor csapódnak a libák is aminek nem kifejezetten örülünk, de a fiúk szinte észre sem veszik, inkább nem vesznek tudomást róluk. Igazuk lehet. A mozihoz érve már más volt minden. Más közeg, nem vagyunk feltűnőek, itt inkább a pláza cicák élveznek előnyt, mert ők szeretnek villogni. Igen, nem tudom említettem e már, hogy egy napom sem telik el unalmasan.
A mozihoz felvezető mozgólépcsőn leejtettem a táskám, de a srácok már arrább voltak. Egy fiatal ember segített felszedni.
- Tessék, ezt is elejtetted. - adta a kezembe a napszemcsim.
- Köszi, ma elég ügyetlen napom van.
- Nincs mit, máskor is. - mosolygott rám. A csevely közben felértünk, és Márk ott várt, mert nyilván észrevették, hogy lemaradtam. Márk rám nézett, én megvoltam, de látta a srácot aki visszaadta a cuccom, és  nem hiszem, hogy nagyon tetszett neki.
- Öreg, húzzál már arrébb, senki nem kíváncsi rád! - kezdte, ellentmondást nem tűrő hangban.
- Gond van öcsi?
- Igen. Az, hogy nem hagyod békén a barátnőm!
- Csak segítettem neki, mert te le se szartad!
- Tudod kivel... - mordult rá majd, megfogta a kezem, és hátat fordított.
- Ha gond van a szemembe mondjad! - mondta szívósan a srác. Márk kissé bedühöngött, és szerintem túl komolyan vette az egészet. Hátrafordult, és akkorát behúzott neki, hogy asszem betört az orra a srácnak.
- Bunyót akarsz? Legyen! De a kis csajszival azt csinálok amit akarok! - mondta kihívóan, én meg kezdtem komolyan megrémülni. Na hát Márknak ennyi kellett. Következő  mindketten a földön feküdtek. És egymást verték! Jézusom! Teljesen lesokkoltam, csak azt hallottam, hogy a többiek kiabálnak Márknak, hogy hagyja abba. Hát ennek sem lett túl jó vége, mert jöttek a biztonsági szolgálatosok. Két srác, Vérző orrok, megtépett arcok, sok jót nem várhattunk.
20 perc múlva kiengedték őket a srác még mondott valamit de ezt nem önteném szavakba, és én inkább Márkkal foglalkoztam. Akinek az arcán elég fura érzelmeket láttam. És amit tényleg nem vártam ettől a szituációtól, az az, hogy el kezd rajta nevetni.
- Utálom az ilyen bunkókat! Miért pont az ilyen lányokat szemelik ki?! Értelem egy szál se... - mondta, majd magához húzott, és megcsókolt.

 Megígértette velem, hogy még csak ne is szóljak az ilyenekhez, és ne ejtsem le a táskám.
- De ha egyszer béna vagyok?
- Nem vagy!
- De igen.
- De nem! - zárta le és az órájára nézett. Hát igen, a mozinak biztosan lőttek. A többiek a túl oldalt vártak ránk. Igazából csak annyit mondtak, ha még egyszer bármelyikük balhéba keveredik a pláza területén, kitiltják a plázából. Ez aztán a nagy büntetés. Persze ahogy megszokhattuk a plasztikokat nem igazán érdekeltél a történtek, ők simán beültek a filmre, mi meg simán itt hagytuk őket. Senkinek nem volt kedve a kajához, ezért inkább nem mentünk. Tudtunk, hogy nem veszítünk sokat, mert holnap úgy is megyünk együtt egy fesztiválra, így nem sokára találkozunk. Ezáltal szétváltunk. Én Ritával mentem, mert ma nála aludtam, és megnéztünk egy "Richard Gere-es" filmet, amin szétbőgtük magunkat. Hát ez már csak így van rendjén. Márk este még telefonált, hogy jó éjt(igen, mi ezt így szoktuk), és boldogan mesélte, hogy a "Barca" megnyerte a meccset 2-1-re, én meg helyeseltem. Kit izgat, hogy nem értek hozzá, és még nem is érdekel? Ha őt ez teszi boldoggá, akkor én elfogadom, mert a bajok ott kezdődnének, ha engem ez nem érdekelne kicsit sem, ő meg nem hallgatná velem végig a She Will Be Loved -ot...

1. Fejezet - Barátságok, szerelmek, diákok és a suli

- Anyu! Nem találom a blézeremet! - kiabáltam az emeletről anyunak. Vajon hova rakta? Vagy én raktam el? Miért nem találom, amikor pont ma kéne? Biztosan csak én vagyok ilyen szerencsétlen.
- Természetesen itt hagytad lent, esetleg lejönnél, vagy ezt is vigyem fel!? - ordította anyu idegesen.
- Hát jobb lenne ha felhoznád.
- Persze, én vagyok a terka.... - mondta anyu, és szerintem elindult felfelé a lépcsőn. Anyám nagyon pofátlannak tart, de szerintem én normális, már jó fej kamasz vagyok. végül is mit vár tőlem? 17 leszek, akkor hadd tudjam nekem mi a jó. Aztán megérkezett anyum a szobámba. Hát igen, a blézert leszámítva már majdnem készen, felöltözve álltam, és anyu benyitott. Gyors terepszemlét végzet, rajtam. Igen. Egy csinos rövid ujjú  derékban szűkült blúz térd fölé érő szoknya. Mert ugye mini nem lehet. Ja, és egy cipő. A kedvenc magassarkúm, egy fekete köröm cipő, tű sarkakkal. Mondjuk azt, hogy anyum nem szereti ezt a cipőt.
- Ezt azonnal vedd le, inkább egy balerina cipőt, az sokkal jobb.
- De ez sokkal csinosabb - mondtam hisztisen.
Anyu győzött mert duzzogva levettem, és beindultam a gardróbba. Anyu egy "én megmondtam" pillantással megvárta, amíg kihozom azt a "borzalmat".
- Szép a sminked, örülök, hogy a natúr mellett döntöttél, legalább azt nem kell lemosatnom veled.- fejezte be, majd kiment. Lehuppantam az ágyamra, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy mennyi mindent kell becsempésznem a suliba. Ugyan is még semmi smink nem volt rajtam, illetve csak alapozó. Miért ilyen igazságtalan az anyám?Mindegy gyorsan elővettem az extra nagy táskám, amibe belegyömöszöltem a magassarkúm, és a smink készletet. Nekem nem lehet parancsolni, mert én öntörvényű vagyok, és amúgy is csak két ember véleménye érdekel; a legjobb barátnőmé, és a barátomé. A táskám olyan nehéz lett, hogy a karomba véve majd leszakadta a kezem. Na mindegy, de szerintem ez benne van abban, hogy a szépségért szenvedni kell, mert szép leszek, most meg szenvedek.
Leszaladtam a lépcsőn. Odaköszöntem anyunak, mert láttam az ablakból, hogy Rita vár rám. Anyu rám nézett és nem fedezett fel semmi furát. Intett, én meg kiléptem az utcára. Na végre! SZABADSÁG!
Rita meglátott, és indult felém. Ránézett a lábamra, és nem látta az ide illő cipőt.
- Anyud megint felment?
- Ja, és erre kényszerített.
- Te szegény!
- Ugye? De smink is van nálam! -  fejeztem, be majd elindultunk. A suli nincs közel, de annyira messze se... Egyszer csak odaértünk. Ez nap megosztó. Utolsó nap együtt a haverokkal, persze sokan együtt maradunk a nyárra, de sokan "leválnak". Persze ez egy őrült nap is, mert végre megszabadulunk a tanároktól, a sulitól, a tanulástól. Igen, általában vegyes érzelmek. És volt az, akiért élek. aki a korlátot támasztotta. Észre vett, és széttárta a karjai. Én is kinyitottam a karjaimat, majd szép lassan elindultam felé. Aztán a karjaiba. El sem tudom mondani mennyire szeretem. Egyébként mi ilyen "ölelközős, csokolózós " pár vagyunk, de miért lenne baj ha szeretjük egymást.
- Szisz? Mi ez a cipő rajtad? Mióta van ilyened? - kérdezte gúnyosan.
- Anyum  leparancsolta rólam a másikat, a sminkemre meg azt hitte kész, úgyhogy rohanok a mosdóba. - hadartam el, majd adtam egy gyors csókot, és elindultam a suli bejárata felé.

- Rita, gyere! - kiáltottam oda neki. Rám nézett és tudta, hogy megyünk "emberivé" varázsolni engem. Végül is ezért vagyunk mi a legjobb barátok. Egy pillantás = Egy egész mondattal. Ja egyébként a "Szisz" az az én becenevem. Alapvetően Szilvi vagyok, de Rita elnevezett Sziszinek, a többiek így hívnak, de Márk lerövidítette, és így született a Szisz, de csak ő hív így. Szóval most, 20 perc elteltével, készen, magassarkúban, élénk sminkben már teljes volt minden. Amikor kiléptünk a mosdóból, megszólalt a diri hangja. Azt kiabálta a rádióba, hogy induljunk az udvarra. Persze a diákok ráérősen sétálgattak, van akik még csak az irányt sem arra vették. Igen, ilyen a mi formánk. Rita odaszaladt Kriszhez, és kézen fogva sétáltak az udvar felé. Igen a jól megszokott barátságok, és szerelemek, amik nálunk bonthatatlanak.